2. fejezet

Édes olvasóim!

Sok sok csókot küldök, elnézést a késedelmek miatt. Áll a bál a fejemben. Ihlettelenség? Túl sok magánéleti dolog? Nem tudom, de ez most egy nehéz szülés volt.

Szeretnék bocsánatot kérni a késés miatt, tudom! Hétfő van, és nem ezt beszéltük meg. Az életemet tekintve jobb volna a random fejezet feltöltés mellett döntenem. Félek, nem fogom tudni tartani a határidőt, ahogyan most sem sikerült. Igyekeztem írni, de se időm - se ihletem nem volt hozzá. Szerettem volna TÉNYLEG, de nem jött össze. Azonban nem szeretnék csalódást okozni, ezért az éjjelt és a ma reggelt írással töltöttem. A fejezet egy kissé lapos lett, de legtöbb dolgot sikerült belefoglalnom, amit szerettem volna. Ne élezzétek a baltát, ha kérhetem. Most ennyi telt tőlem, de igyekszem a következőt szebbre s jobbra írni. Nagyon nagy köszönet a kommentekért, egyszerűen fantasztikusak vagytok, imádatom címezve is vagyon házszámotokra. :) Love you guys.

..................................

      2. fejezet      

                                           NAPI TIPP: Nem elég, hogy jó vagy. Légy a legjobb!

Öles léptekkel haladok a könyvtár felé, miközben Mr. Watson-on gondolkodom. Szinte lehetetlen a vád, amivel közvetve Dorian, közvetlen pedig Annie édesapja illeti. Watson csupán egy portás az egyetemen, aki bár sok bennfentes információval rendelkezik, eddig sosem fordította rosszra. Tudomásom szerint. A nyomozás bár még csak most vette kezdetét, rá kellett jönnöm, hogy a hozzáállásom némi módosítást kíván. Senkiben sem bízhatok - ez az új aranyszabály, aminek mentén végeznem kell a gyanúsítottakkal folytatott beszélgetéseket. Nem hihetek mindenkinek, aki azt állítja, hogy semmi köze Annie eltűnéséhez, hiszen az egyikük hazudik. A gyilkos blöfföl, és ezt feltétlen fel kell ismernem. Most nem kockáztathatok, túl sok forog kockán.

Mr. Watson-nal sokat beszélgettem az utóbbi időben. Jobb téma híján az egyetemi tanulmányokról, és az egyre silányabb társasági életemről csevegtünk több-kevesebb sikerrel. Ezalatt az idő alatt sikerült megtudnom, hogy van két kutyája, akik helyettesítik a húsvér emberekből álló családot. Többször megesett rajta a szívem, amikor a feleségének elvesztéséről mesélt nekem. A nő autóbalesetben halt meg hét hónapos terhesen, így a megtört férfi két ember halálát gyászolta egyszerre. Azonban a történtek fényében sajnálatom bennem gyanúvá érett. A csalódottság általában tökéletes táptalaja a bosszúnak. De miért éppen Annie-n állna bosszút? Ő nem lehet tömeggyilkos, egyszerűen lehetetlen. Az tény, hogy barátságos kapcsolatot ápolt a szőke hajú lánnyal, akárcsak velem, én mégsem gondoltam, hogy pár kölcsön dollárért az életével kellett volna fizetnie. Mégsem zárkózhatok el a feltételezéstől. Mr. Watson-nak volt, hogy kölcsönöket adtam... többször is. Mai napig nem hajtottam be rajta.

Már evidenciába vettem az úr kikérdezését, de előtte el szeretnék látogatni a könyvtárba. Egyrészt szükségem van a lány eltűnését közlő cikkekre, amik azóta születtek. Másrészt hasznosnak tartom a könyvtári kapcsolataim felfrissítését, hiszen Annie egyik kedvenc helyszínéről van szó. A könyvőrülete sokszor csalta a kölcsönözhető könyvek világába, amiből következtethetek, hogy barátokat is onnan szerzett, ha szerzett egyáltalán. Így elhatároztam, hogy meglátogatom a helyet ezzel két legyet ütve egy csapásra. Dorian a mai napot a város felderítésével tölti, az eddig megtalált holttestek helyszínein robotol, hogy információkat gyűjtsön a helyiektől, hátha sikerül szemtanút találnia. Elvakult terveket gyártott, akárcsak azon az éjjelen, amikor leterítette előttem azt a Royal Flush-t. Ám azóta nem kételkedem benne, felesleges lenne.

Benyitok a könyvtár kétszárnyas ajtaján, aztán az oldalra helyezett pulthoz fordulok. Bekukkantok a gurulós szék környékére, ahol a könyvtáros nőnek kellene tartózkodnia, de miután észreveszem, hogy a hölgynek nyoma sincs, tovább sétálok a könyvsorok irányába. Egy halk hang dudorászása hallatszik a közelben, egy férfi hangé. A hang irányába lódulok, majd befordulok a krimi könyvek során. Ott áll, közben egy Agatha Christie regényt szorongat a kezei közt. Uniformisa elárulja, hogy itteni alkalmazott, ezért bátran fordulok hozzá, mire felhagy a dalolászással és átnyújtja az újonnan beérkezett újságok kötegét. Megköszönöm kedvességét, aztán leheveredem az olvasóasztalok egyike mellé. Átrágom magam az időjárást boncolgató oldalakon, s előkotorászom a kisokos naplómat. Az eltűnést részletező cikkek azonban semmi információértékűt nem tartalmaznak. A rendőrség tehetetlen, persze mindent megtesz annak érdekében, hogy a végére járjon a dolognak. Keserűen elmosolyodom, aztán behajtom az újságot. Üresen tekintek magam elé, és bambulok a velem szemben olvasó fiúra.

– Nagyon izgalmas lehet az a regény - jegyzem meg az egyenruhás fiú felé hajolva, aki még mindig ugyanazt a krimit bújja. Hangomra felkapja fejét, s elmosolyodik. Feltekint a faliórára, mintha sietne, aztán rám vezeti tekintetét.

– Valahogy el kell tölteni a munkaidőt. Szeretek olvasni, ezért jelentkeztem ide... Otthonos a légkör, sok az ismerős arc. Várjunk csak, még komolyan nem mutatkoztam be? A nevem Luke - húzza féloldalas mosolyra a száját. – Téged hogy hívnak? - bátorít kérdésével.

– Jenna vagyok. Annie szobatársa. Voltam. Biztosan ismered. Alacsony, szöszi, sokat olvas. Ismerned kell  őt, feltűnő jelenség - igyekszem belemagyarázni reményeimet a fiúba. - Aki eltűnt...

– Természetesen ismerem. Sajnálom azt, ami vele történt - sóhajt fel. – Jóba voltunk Annie-vel. Kedveltem - nyel egy nagyot. Behajtja a könyvét, mintha érdekesebb társaságot talált volna, aztán érdeklődően méreget. Körénk egyre több olvasó palánta telepedik, s egy-egy rosszalló pillantás is ránk talál, amint beszélgetni kezdünk. Elmeséli, hogy többször találkoztak a könyvtár sorai között és sokat csevegtek. Mondhatni erős barátság szövődött köztük, ami már önmagában jó alapja a nyomozásnak. Igyekszem minél többet elkapni az elejtett információmorzsákból, de semmi használhatót nem mond nekem. A barátságos mosoly egyre kényelmetlenebb a számomra, ezért búcsút intek Luke-tól, aki mosolyogva örvend a találkozásnak.

Éppen a kijárat felé vonszolom magam, amikor Sydney oldalba támad. Mindig virgonc barátnőm karjai közé von, miközben puszikat hint az arcomra. Már harmadjára ejti ki azt a bizonyos „aggódtam” szót, amikor félbeszakítom. Kellemetlen magyarázkodásba kezdek az eltűnésem kapcsán, amit ő megértően hallgat. Részvétet nyilvánít Annie eltűnése miatt, aztán a hétvégéről kezd csacsogni. Én bőszen bólogatok, s közben a telefonomat birizgálom, amin egy új üzenet villog. Észrevétlenül megnyitom, s olvasni kezdem:

Elég lassú vagy, Miss Wester. Beszéltem helyetted is Watson-nal, aki felettébb gyanús a számomra. Éppen Annie szobájában kutatok, és lám... Mi ez a bilincs? Ez igazi? Epekedve várlak a szobádban, cica.

Elnevetem magam az sms-t olvasva, majd újra figyelmet mímelek Sydney előtt. Ő tovább folytatja a hétvégi tervek előre vetítését, azonban nem sok minden jut el hozzám, abból amit mond. Üres szemekkel meredek az útra, s csak Dorian üzenetére tudok gondolni. Egyrészt aggaszt, hogy a saját feladatán felül az enyémet is magára vállalja, másrészt csodálom a bátorságát, amiért betör a szobámba és kutakodik. Megszaporázom a lépteimet, pár keresetlen szóval elbúcsúzom a barátnőmtől, akinek az arcára rajzolódik a csalódottság, de végül egy engesztelő ölelés jobb kedvre deríti. Biztosítom afelől, hogy mihamarabb folytatjuk a beszélgetésünket. Aztán sietősen a szobám irányába fordulok.

Benyitok a szobába, ahol éppen Dorian turkál a szekrényemben. Az asztalon szerteszéjjel hever a holmim, és az említett bilincs a szék karfáján lóg. A számítógép moraja zenébe vált, s felszólal egy ismerős dallam. Titokzatos hangulat szakad a szobára, amint a félhomály párosul a zenében felhangzó tompa dobogásokkal. A lámpa feje mélyre van hajtva, így leheletnyi sugarai kevés fényt biztosítanak. A nyitott ablakon keresztül a félig legörgetett redőny enged be némi levegőt a szobába, amitől frissebb a légkör, mint általában. Az összkép bizarr, mégsem értékelem a fiú beavatkozást a dologba.

– Hogyan képzelted ezt az egészet? - teszem fel a kérdést. Hangom halkan cseng, mintha kilehelném a szavakat a tüdőmből, ami éppen ámulattól terhelt. Nem sért, hogy kifordította a szobát a négy sarkából, egyszerűen üdítő a látvány. Nem tudom, mi okozza bennem ezt a zavartalanságot, de felettébb kellemes.

– Jenna - fordul felém. - Azt hittem később jössz, ennyire felcsigázott az üzenetem? - Mosolya sokat elárul az önbizalmáról, ami bár nehéz bevallani, de igazán megnyerő. Szemei csillognak, amiről arra következtetek, hogy egy információkban gazdag nap áll a háta mögött. Nyelek egy nagyot, aztán a szék felé lépdelek. Bár a szoba messze áll a makulátlantól, otthonosan érzem benne magam. Leeresztett vállakkal Dorian felé nézek, s csak annyit mondok:

– De vicces.

– Látom, egy kicsit morcos vagy. No, de! Olyan dolgokat tudtam meg, amiről neked szerintem fogalmad sem volt. Bár a helyszíneken tett látogatásom nem volt túl eredményes, a portással folytatott beszélgetésem érdekes volt. - Szemöldöke pimaszosan a magasba szökik, s miután realizálódik benne, hogy ezzel nincsen rám hatással arca ellágyul. Az örökös csibészséget mosolyában viseli, szüntelen ott ül a szája sarkában. Hogy kiengeszteljen felmarkol egy adag ruhát és visszahajtogatja a szekrényembe. Hajtogat! Ahogyan a szoba újra visszanyeri régi valóját egyre hidegebbé válik. Talán hozzászoktam a rendetlenséghez?

– Jutottál valamire a pakolással? - vetem oda a kérdést.

– Találtam egy névjegykártyát, valamilyen Curtis. - Előhúzza zsebéből a lapot és leolvassa a teljes nevet. – Lucas Curtis. Valami könyvkereskedő, vagy... akár egy újabb pénzes csóka. Még nem tudom, de találkozót beszéltem meg vele éjjelre, szóval csípd ki magad. Lehet neked majd jobban csiripel - csipkelődik. Feltápászkodok a helyemről és közelebb sétálok hozzá. Lassan de határozottan az inge nyakára tekerem ujjaimat, s erősen megszorítom. Tekintete meglepett, arca kisimultnak látszik közelről. – Értettem. Abbahagyom, hölgyem - zárja rövidre.

– Inkább maradj csendbe, jó? - engedem el a ruhát.

– Már az sem érdekel mit tudtam meg Watson úrtól? El se hiszed mire képes egy jelvény. Az emberek meglátják és meggyónják a bűneiket, nevetséges... - kalandozik a gondolataiba. – A lényeg! Mr. Watson egy teljes hitelrendszert épített ki magának az egyetem falain belül. Ami azt jelenti, hogy az egyik oldalon hitelt adott, a másikon alaptőkét biztosított magának. Csak hogy értsd, a pénzt, amit te adtál neki, azt Annie-hez juttatta hitel formájában, amit végül kamatostul kért vissza. Így effektíve a semmiből csinált pénzt - csapja össze a tenyerét. - És így tölti mindennapjait egy egyszerű portás, aki egy kicsit is dörzsölt. Bár az ilyen jellegű tranzakciók lebonyolítása tilos az egyetemen, ő érzett elég bátorságot ahhoz, hogy bevállalja. Elég jól ment neki. Mindideáig.

– Jól van - esek gondolkodóba. Elszomorít, hogy ilyen vak voltam eddig. Mintha Dorian volna a csúf igazság hírnöke az életemben, aki eloszlatja a szemem előtt lebegő rózsaszínes felhőket. Elmondja, hogy a lány, akivel egy szobában éltem komoly anyagi problémákkal küszködött, és a kedves portás, akivel hosszú beszélgetéseket folytattam igazából egy pénzéhes csaló. Szép lassan egyre több maszk olvad le a környezetemben lévő személyek arcáról. De egészen addig kell haladnom, amíg a gyilkos álarca is köddé válik. Mielőtt megtalál. Mielőtt ő lép.

Dorian elfogadható állapotba hozza a szobát, s útnak indulunk. Árnyékként lopózunk a sötét utcákon, mígnem elérünk a fiú autójához. Beülünk, de mielőtt a gázra taposna rám szól, hogy kössem be magam. Elfintorodom a kérésen, de teljesítem. Igyekszem fenntartani a jó munkamorált az összhang terén is, ami olykor nagy erőfeszítést követel, ám egyelőre sikeres. Dorian-en az igyekezet szikráját sem látom. Egyelőre tolerálom, de a türelmem véges. Egy pillanatra a mellettem vezető fiúra nézek, aztán újra az utat pásztázom. Fittyet hányva a pirosakra száguldunk át a lámpák kereszttüzén. A város halk, akárcsak egy normál hétköznapon.

Az autóval egy ismeretlen parkolóba tolatunk, aztán kiszállunk az ébenfekete járgányból. Megkérdezem, hogy hol vagyunk, de sofőröm nem válaszol. Körbemustrál az utcán, majd elindul az egyre sötétedő betonon. Egyenesen haladunk kifele a városból, egy ismeretlen domboldal felé. A betont föveny váltja fel, a táj mesterségesből természetesbe úszik át. A távolból levelek illatát hordja hozzánk a szél, mentát érzek az orromban. Elmosolyodom az illat kavalkádon, majd gyorsítok a lépteimen, nehogy lemaradjak a fiú mögött. A dombon egy alak nyer körvonalakat, mígnem az arca is kitisztul előttem. Luke volt az, a könyvtárban megismert srác.

– Jó napot kívánok, McAvoy nyomozó vagyok - mutatja fel a jelvényt mechanikusan Dorian. - Ő pedig a segédem, Miss Wester. Csinos és fiatal, mit gondol? - hoz kellemetlen helyzetbe. Luke zavarodottan néz ránk, s közben beleiszik a kezében szorongatott alkoholos üvegbe. Pár másodperc elteltével nevetésben tör ki, mint aki egy stand-up produkción mulat.

– Oké. Ismerem a hölgyet. Jenna, igaz? Már találkoztunk a könyvtárban. De gondolom nem erről fogunk beszélgetni - állapodik meg a külsőm kitárgyalásának elkerülésénél. Lesütöm a szememet, s jobb híján egy lépést teszek hátrafelé. Dorian védelmezően felém billen, ezzel félig beárnyékol engem. Komolyságot kölcsönöz hangjának, ahogyan faggatni kezdi a könyvtáros fiút. Láthatóan többet sikerül kipréselnie, mint nekem a könyvtári asztalnál. Végül megállapodnak abban, hogy Luke szombat este az Eldorado Kaszinóban újra találkozik velünk, hogy átnyújtsa az eltűnt lány által kikölcsönzött könyvek listáját. A jegyzék tartalmazni fog minden fontos, kézzel fogható infót. Elégedetten bólogattam, amikor visszaindultunk az autóhoz.

– Te tudsz valamit. Hogyan csinálod? - ülök be az anyósülés kipárnázott támlájára, s félig a kormány felé fordulok. Dorian is beveti magát, és megkér, hogy ismételjem meg a kérdést. Fagyott tekintetemet a szemébe szúrom, mire kuncogni kezd.

– Oké, hallottam... csak ez a csodálat a hangodban megért volna egy ismétlést. Szóval hogyan is csinálom? Szerintem a jelvény teszi - bök a zakó belső zsebére. Megigazítja ingét a visszapillantó tükörben fixírozva tükörképét, majd a vezetésre tereli a figyelmét. Elgondolkodom a jelvényen, s hosszas tanakodás után felszólalok.

– Tudnál nekem is szerezni egyet? - ég a gyomrom, alávalónak tartom a kérésemet. Szemeim az utat figyelik, szándékosan nem tartom vele a szemkontaktust. Sosem voltam az a fajta, aki kérdésekkel fordul a másikhoz, főleg nem olyanokhoz, akik már egyszer átvágták a múltban. Ha lehetne visszaszívnám a kérdést, de erre nincsen lehetőség. Amire égető szükségünk lenne, arra sosincsen lehetőségünk.

– Persze.

Barátságos hanglejtésére felkapom fejemet, szemei megállapodnak rajtam. Tekintete melegséget áraszt, mintha elszivárogna a pimaszság az íriszéből. Száján egy közvetlen vigyor ül, keze ellazul a sebességváltón. Abban az egy szóban több békesség bújik meg, mint azt az ember gondolná. Először ül őszinte mosoly az arcomra, egy bólintás keretében. Egy köszönömöt motyogok, mire ő újra az útra vetíti szemét. Arca eltorzul, elrántja a kormányt, de már késő. Mellkasom a kesztyűtartóba vágódik, az eszeveszett csikorgás a dobhártyámba nyilall. A fejem valami nehézbe ütközik, s én eszméletemet vesztem.

Feketeség. Csend. Nyugalom.